A horpadás szájába, fölöttük a domboldalban, inkább érezték, mintsem látták, egy árnyék támadt, egy, vagy még több. Élesen figyelték, s az árnyékok mintha nőttek volna. Hamarosan semmi kétségük nem lehetett: három-négy magas, fekete alak állt a lejtőn, s nézett le rájuk. Olyan feketék voltak, hogy üregnek látszottak a mély homályban. Frodó úgy érezte, mérgezett lehelet halk szisszenését hallja, s beléhatol a hideg. Aztán az árnyak lassan megindultak feléjük.

Pippinen és Trufán erőt vett a félelem; a földre vetették magukat, és hozzátapadtak. Samu odahúzódott Frodó mellé. Frodó majdnem úgy megrémült, mint a társai; reszketett, mintha hideg rázná, de rémületét egyszerre elnyomta a kísértés, hogy fölhúzza a Gyűrűt. Úgy eluralkodott rajta ez a vágy, hogy gondolni se tudott másra. Nem felejtette el a Buckát, és Gandalf üzenetét sem; de valami mintha arra kényszerítette volna, hogy ne vegyen figyelembe semmiféle figyelmeztetést, sóvárgott rá, hogy engedjen a kényszerítő érzésnek. Nem a menekülés reményében, vagy hogy egyáltalán tegyen valamit, akár jót, akár rosszat; egyszerűen úgy érezte, hogy meg kell ragadnia és fel kell húznia ujjára a Gyűrűt. Nem tudott megszólalni. Érezte, hogy Samu nézi, mintha csak tudná, hogy ura nagy gondban van, de ő képtelen volt odafordulni hozzá. Behunyta a szemét, küszködött magával; de nem bírt tovább ellenállni, lassan kihúzta a láncot, s rácsúztatta a Gyűrűt bal keze mutatóujjára.

S bár minden maradt a régiben, homály és sötétség, az alakok egyszerre rémítően jól látszottak. Még a fekete palástjuk alá is belátott. Öten voltak; két magas alak a horpadás szájában állt, három meg közeledett. A sápadt arcokból könyörtelen szemek izzottak; palástjuk alatt hosszú, szürke köntöst; ősz hajukon ezüstsisak; szikár kezükben acélkard. Tekintetük szinte átdöfte Frodót, ahogyan egyre csak közeledtek-közeledtek. Kétségbeesetten rántott ő is kardot, s úgy rémlett, kardja vörösen villan, mint a parázs. Két alak megállt. A harmadik nagyobb volt, mint a többi; haja hosszú és csillogó, sisakján korona. Egyik kezében hosszú kardot tartott, a másikban tőrt; a tőr is, a tőrt tartó kéz is halványan derengett. Egy ugrással rárontott Frodóra.

Frodó elébe vetette magát, s hallotta tulajdon hangját, amint azt kiáltja: Elbereth! Gilthoniel!, miközben lecsap az Ellenség lábára. Éles kiáltás hasított az éjszakába, s Frodó maró fájdalmat érzett, mintha mérgezett jégdárda döfte volna át a bal vállát. Ahogy elalélt, elhomályosulú pillantása még elkapta a sötétségből kibukkanó Vándort, mindkét kezében egy-egy lángoló husánggal. Frodó kezéből kihullott a kard, ereje maradékával még lehúzta ujjáról a Gyűrűt, s görcsösen jobb markába zárta.

(Részlet J.J.R. Tolkien: A gyűrűk ura — A gyűrű szövetsége c. művéből)